Találkozások
Ernst emberi szem számára szinte észlelhetetlen sebességgel suhant a sötétben, hogy a megbeszélt időpontban ott lehessen a találkozóhelyen. Mint minden vámpír, ő is rendkívül sokat adott arra, hogy tökéletesnek nézzék mások is, ne csak saját maga gondolja ezt önmagáról. Természetesen őt sem zavarta ennek a ténynek a lehetetlensége, talán régen nem törődött ezzel már vagy talán sohasem. Bármelyik lehetőséget is választjuk az eredmény mindkét esetben ugyan az. Egy vámpír, egy olyan személy, aki nincs tisztában a valósággal és saját lehetőségeivel, korlátaival és főképpen nincs tisztában saját értékével. Mivel ő is csak hajbókoló hülyékkel vette körbe magát, ahogy minden más, magára valamit is adó vámpír, nem tudhatta, senki sem mondta neki, hogy nem ő a világ közepe és nem fajtája jelenti mindenki számára a végső célt. Ha nem így lenne, a történetem sem jöhetett volna most létre. Időben oda ért a találkahelyre. Szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a másik három vámpír is. A találkozó célja nagyon hétköznapi esemény volt. Azért jöttek össze, hogy a közelmúlt béli hódításaikat vagy ha nekik úgy jobban tetszik, vadászataikat ( Ne nevess kedves Olvasó! Nem illik kinevetni másokat, még őket sem.) megbeszéljék. Igen, mind a négyen arra vágytak, de kegyetlenül, hogy a másik három is olyan csodálatosnak lássa őket, ahogy önmagukat látják a tükörben. Szóval, sorsot húztak, hogy milyen sorrendben kezdik az elbeszéléseket. Ernstnek jutott az utolsó hely, de nem bánkódott miatta, mert így legalább nyugodtan eldönthette, hogy mindent megoszt-e a többiekkel vagy vámpír szokás szerint kozmetikázza az események menetét. Esetleg úgy tesz, hogy a neki nem tetsző, kedvező részleteket elhallgatja, mintha meg sem történtek volna. Az első három vámpír nem érdekes, még annyira sem, hogy álneveket találjak ki nekik. A történeteik pedig végképp nem. Azzal, hogy megemlítem őket, máris sokkal több figyelmet kapnak annál, ami valójában járna nekik. De, a történethez mégiscsak szükség van a létezésük elismeréséhez. Hiszen ki hallott már olyat, hogy egy vámpír ne akart volna eldicsekedni saját magával mások előtt? Bár, ki tudja? Csodák olykor-olykor történnek, még akkor is, ha nagyon valószínűtlenek.
Ernst a legkönnyebb és leggyorsabban véghez vitt tettével kezdte. Az egyik holdfény nélküli, csillagos éjszakán kiszemelt magának egy fiatal férfit. Ez a férfi egész este azzal kérkedett a barátainak, hogy őt kiszemelte magának egy vámpír. Ezen történetünk főszereplője jót mosolygott. Tetszett neki e helyzet morbidsága. Viccesnek gondolta, hogy a kiszemeltjének igaza van, bár ő maga nem tud róla. Ugyanakkor téved is. Ez a fiatal férfi azt is állította magáról, hogy vámpírnak szemelték ki, hogy néhány napon belül emberből vámpírrá válik majd. A barátait lenyűgözte hihetetlen történeteivel, Ernst számára pedig megerősítette, hogy jól választott áldozatot magának.
Későre járt azon a bizonyos éjjelen, amikor az áldozat már egyedül maradt a hazafelé vezető úton. Itt lendült akcióba a vámpírunk, amikor is az egyik utcasarkon eljátszotta, hogy véletlenül összeütköznek. Sűrű bocsánatkérések közepette segített fel áldozatát a földről. Majd felajánlotta neki, hogy kárpótlásul a figyelmetlenségéért, a limuzinján viszi haza. A férfinak több sem kellett, kapva kapott az alkalmon és elfogadta a meghívást. Ettől a pillanattól kezdve a vámpír sínen volt, tudta, hogy azon az éjjelen nem fog éhezni már. A limuzinban aztán eszébe jutott, hogy emelhetné a tétet, hiszen ez a „vadászat” nagyon könnyen ment. Így felfedte igaz valóját az ifjúnak és megígérte neki, hogyha ihat a véréből, még azon az éjjelen vámpírrá teszi. Természetesen nem érdemes szót vesztegetni a következő néhány percre, hiszen egyértelmű, hogy a srác azonnal letépte magáról a felső ruházatát és felajánlotta nyakát a vámpírnak. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mi történt ekkor. Az egész menet azzal ért véget, hogy egy sötét folyóparton megállt a limuzin, a vámpír az élettelen férfi testét kilökte az ajtón, majd meghagyta a szolgájának, hogy nagy követ kössön a test nyakára és dobja a folyó közepébe.
Szép történet! Egyeztek meg mind a négyen, de a másik három csak fél pontot adott ezért a „vadászatért”, hiszen egy vámpírimitátort nagyon könnyű csőbe húzni.
A következő történetért már a többiektől is megkapta az egész pontot, ami egy fiatal nőről szólt. A nő szerette az életet, imádta a virágok színét és illatát. Kedvére való volt, ahogyan a rovarok a nyári napfényben ide-oda röpködnek. Az éneklő madarak hangjáért is oda volt. Egy szó mint száz, aki csak látta, egy életvidám, boldog személyt látott. Őt egy nyári nap kora estéjén szemelte ki magának, amikor is nevezett hölgy egy parkban, a padon ülve élvezte szabadidejét. Könyvet olvasott a letűnt korok nagy eseményeiről. A Nap már alászállt a horizontnak, így sok kellemetlenséget nem okozott Ernst számára aznapra. Lassan, kimért léptekkel a pad felé sétált, majd egy 19. századi úr modorosságával és figyelmességével engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson mellette. A fiatal nő tekintete egyből megakadt rajta, szíve hevesebben kezdett verni, nyelt egy nagyot, majd természetesen megengedte az előtte álló elbűvölő férfinak, hogy mellé telepedjen a padra. A vámpír udvariasan várt néhány percet, amíg megszólította a nőt. Lassú, érdektelen beszélgetés vette kezdetét, de a vége annak is az lett, hogy akaratlanul is vonzódni kezdett a vámpírhoz. Ernst úgy gondolta, hogy egy zseniális trükkel teszi még érdekesebbé a cserkészést. Vágyakozásba hajszolja az áldozatát. Aznap este elköszönt tőle és magára hagyta, de csak az után, hogy biztosította róla, a következő nap, napnyugta után ismét találkoznak. A következő este még belsőségesebben telt. Az áldozat ekkor már úgy érezte, hogy szerelmes a férfiba. Vele egy örökkévalóságot is eltöltene. A férfi végül azzal búcsúzott, hogy nem meri terhelni szerelmét a szörnyű titkával. Azonban a nő addig kérlelte, amíg ígéretet nem tett, hogy harmadnap is találkoznak és akkor mindent megosztanak egymással önmagukról. A harmadik estén a vámpír őt is a limuzinjába invitálta, amit a nő nagy örömmel fogadott el. Ott aztán neki is felfedte valódi önmagát és megígérte neki, hogy amíg vele van, nem esik bántódása. A szokásos hősszerelmes történet következett. Ernst előadta, hogy a nő nagyon hasonlít régen elvesztett szerelmére, úgy érzi áldozata pótolni tudná az űrt, ha társául szegődne. A történet vége szintén az lett, hogy a nő élettelen testére követ kötöttek és elküldték ázni egy folyó mélyére.
Ernst erre már tapsot is kapott. Olyan könnyedén, valósághűen adta elő a legbanálisabb csábítási trükköt, hogy azt tanítani kéne minden új vámpírnak. A találkozó ezen pontján megegyeztek, hogy mind a négyen egyforma sikereket értek el és mindannyian csodálatosak, lenyűgözőek. Természetesen mindegyikük magát tartotta a legcsodálatosabbnak, de erről nem beszéltek. Negatív pontokat azért nem osztottak egymásnak, mert mindannyian elhallgatták a többiek elől a felsüléseket. Nevezett vámpír esetében ez egy férfival esett meg, akit az őszinte barátság látszatával akart elcsábítani. Egészen jól ment a dolog addig, míg fel nem fedte magát és elő nem állt azzal, hogy az áldozata majdnem teljesen olyan, mint a rég elvesztett barátja. Akivel együtt lettek vámpírok, még réges-régen. Ekkor az áldozata szerencséjére gyanút fogott. Azzal sem tudta bűvkörébe vonni, hogy leírhatatlan hatalmat, elbűvölő képességeket ígért neki az örök fiatalságon és halhatatlanságon kívül. Ernst majdnem vért izzadott, hogy olyan ígéreteket találjon ki, amikkel a markában tarthatná, de ez az áldozata nem részegült meg a hazugságoktól. Számára kelletek a bizonyítékok az üres szavak helyett. Mivel ezt a vámpír nem adhatta meg, valamint kötötte az a szabály, hogy olyan személyből, akinek felfedték magukat, csak akkor táplálkozhatnak, ha az önszántából beleegyezik, a férfi sértetlenül és legfőképpen élve távozott a vámpírtól. Érthető tehát, hogy miért nem meséltek egymásnak az ilyen esetekről.
A találkozó vége előtt még jót nevettek rajta, hogy a halandókat milyen könnyű átverni. Banális ígéretekkel a végzetükbe csalni őket. A bárányokhoz hasonlították őket, akik gyanútlanul, önként sétálnak a vágóhídra. Még elfantáziáltak egy képzelt történetről, amiben az egész vámpír társadalom felfedi magát az emberek előtt. Ahol úgy jutnak ingyen ebédhez, hogy bárki számára elérhető közelségbe hozzák a vámpír létet. Történetük szerint bárki jelentkezhet vámpírnak és akit megfelelőnek találnak, annak egy injekciós tűvel sejtelmes folyadékot adnak be, amitől egy napon belül vámpír lesz. Biztosak voltak abban, hogy tömegek áramlanának hozzájuk a nap minden percében. Annyi vért szerezhetnének, amennyit csak akarnának. Néhány embert így vámpírrá kéne tenniük, hogy hihető legyen a történet, de senki olyat, aki bármilyen veszélyt jelenthetne a hatalmukra vagy társadalmi szerveződésükre. Végül ezen is jót nevettek, mert ők maguk sem hitték, hogy egy ilyen átlátszó hazugsággal bármit is elérnének. Ezen felül ez fele annyira sem lenne izgalmas, mint a „vadászat”.
