Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Telihold éjjelén megkísértelek

2019.02.25

   Sam elégedetten lépett az alkimista boltjának ajtajához. Nem csak a hónapok óta keresett elegyet sikerült megvennie, de ráadásul kedvezményes áron kapta meg azt. Jó kedvét csak az törte meg, amikor a nyitott ajtón kinézve észrevett egy férfit a nem messze található padon. Tekintetét automatikusan fordította az ücsörgő férfira. A férfi nem lehetett több harmincöt évesnél, látszatra. Sam azonban pontosan tudta, hogy miért bámulja a férfi őt és miért nézett rá ő is ösztönösen. Az idegen vonásai alapján az északabbra élő népek közé tartozhatott, legalábbis onnan származó ősök gyermeke lehetett. Egészen rövid, világos barna haja és kerek feje kétséget kizáróan elárulta genetikai származását. Sam nem torpant meg, miközben kilépett az ajtón, de folyton az idegent figyelte. Amikor kiért és megfordult, hogy becsukja maga mögött az ajtót, tudta, hogy kockázatot vállal, de nem érdekelte. Mire visszafordult, a férfinak hűlt helye volt csak. Elnézett jobbra, majd balra, de nyomát sem látta a korábbi idegennek. Semmi jele sem maradt, hogy melyik irányba távozott és hogyan. Megrándította vállát és elindult hazafelé. Mikor elérte az ismerős környéket, hideg, már-már fagyos szél csapott az arcába. Mélyen lélegezte be a csípős áramlatot és az azzal érkező szagokat is. Minden a helyén volt, semmi rendkívülit sem érzett a levegőben, ezért nyugodtan nyitotta ki otthona kapuját, majd a kerten átvágva egy utolsó mély lélegzetet vett a november végi egyre hidegebb levegőből. A házba lépve friss szerzeményét felrakta a polcra. Alig várta már, hogy megfőzhesse a legújabban kitalált receptjét. De, azt is pontosan tudta, hogy a hónap ezen időszakában vajmi kevés esélye van a sikerre. Abban az esetben, ha mégis meg tudná csinálni, akkor sem élvezhetné maradéktalanul munkája gyümölcsét, ugyanis az állandó fejfájás és fájdalom mellett a hangulata sem tenné lehetővé, hogy bármiféle kellemes dolgot élvezzen. Így e programját pár nappal későbbre kellett halasztania. Pillanatokkal az után, hogy elfoglalta helyét a kényelmes foteljében és kinézve az ablakon megállapított, hogy egy nap múlva telihold lesz, zörgést hallott a bejárati ajtó felől. Nem sokkal később barátja lépett be az ajtón.

 

  • Erik! Megleptél.
  • Sam! De, hiszen, ilyenkor mindig ráérek.
  • Ilyenkor. Igen, örülök, hogy időt tudsz szakítani rám néha.
  • Hát, tudod, ott vannak az edzések, formában kell maradnom. Aztán rengeteg dolog van a portán is. Meg csak meg kell élnem nekem is valamiből.
  • Persze, nem szemrehányás volt. Csak felhívtam a figyelmed rá, hogy az utóbbi időben eléggé sok dolgod akadt.
  • Neked most mi bajod van? – értetlenkedett Erik.
  • Semmi sem, örülök, hogy be tudsz szorítani egy időpontba, mint valami letudni való programot.
  • Úgy látom, hogy megint harapós kedvedben vagy. Csak be akartam köszönni, mivel ma este nem érek rá, vendégek jönnek hozzám. Meg kell csinálnom ezt-azt, segítenek.
  • Ó! Szóval segítenek, jól van, nekem úgysincs kedvem hozzá. Jó szórakozást!
  • Kibírhatatlan vagy időnként, majd keresni foglak. – zárta le a vitát Erik és kilépett az ajtón.
  • Keress nyugodtan, majd ha kedvem lesz hozzá, meg is fogsz találni. – kiabálta Sam, már a csukott ajtónak.

Bosszúsan feküdt le aludni, de mint mindig, most is hamar elnyomta az álom. Másnap már egy komolyabb fejfájással ébredt, ami nem enyhítette a morgós hangulatát. Napközben jóformán nem csinált semmit sem. Elpakolt maga után, többször is kint járt a kertben. Elrakott néhány szerszámot, hogy a téli időjárás ne tegye tönkre azokat. Előkészítette a madáretetőket és számba vette a felhalmozott állateleséget is. Azonban sem a kedve, sem a fejfájása sem csillapodott. Néha meg kellett állnia, mert a szíve környékén és a szívében is erős nyilalló, visszatérő fájdalmat érzett, ami teljes figyelmét lekötötte. A kerti tevékenysége közben többször is előfordult vele, hogy szeme sarkából hirtelen elsuhanó emberi formájú árnyakat vett észre. Egyszer egy ilyen árny az egyik fa mögül elé lépett, váratlanságával megijesztve őt. De, amilyen gyorsan elé lépett, olyan gyorsan el is tűnt. A házban sem volt nyugta tőlük, ott is látta olykor-olykor ezeket az árnyakat. Amikor átsuhantak a nappaliján vagy a hálószobájában időztek az ágya mellett. Tudta jól Sam, hogy nem érdemes a legkisebb figyelmet sem fordítani ezekre a valamikre, mert olyanok, mint a huzat. Jönnek és mennek, súlytalanok, ha van is szándékuk, sosem árulnák el. Sam amúgy sem volt már kíváncsi rá. Régebben kereste az értelmet benne, a célt. De, idővel rá kellett jönnie, hogy azoknak ez nem több mint saját maguk szórakoztatása azzal, hogy másokat hátráltatnak és visszafognak. Gondolván, addig sem kell saját nyomorukkal foglalkozni, amíg másokat nyomorítanak meg.

 

   Aznap este szokás szerint későn feküdt le aludni. Észre sem vette, hogy elnyomta az álom. A következő pillanatban egy ébenfekete sötétségben találta magát. Nem érzett semmit sem, csak egy hirtelen jött hang lepte meg.

 

  • Én vagyok a sötétség maga. Én vagyok Azazel. Hódolj be nekem, ha jót akarsz magadnak!

Sam megijedt, mivel olvasott már bizonyos írásokat, hallott már szóbeszédeket egy olyan teremtményről, akit úgy neveztek többek között, hogy Azazel. Mozdulni sem mert, karjait a testéhez szorította és úgy állt ott, mint egy cövek. Azon járt az esze, hogy ez most miért és hogyan. Miközben érezte, hogy a sötétség ott hömpölyög a testétől nem messzebb, mint egy körömnyi távolság. Viszont sosem érinti meg azt. E közben azonban egy pillanatra sem gondolt arra, hogy behódoljon a körülötte lévő lénynek. Akarata és makacssága erősebb volt annál, valamint korábbi tapasztalatai is azt tanították neki, hogy a behódolásnál, más akaratától való függőségnél még a halál is jobb választás. Nem telt el csak pár pillanat, amikor Sam úgy döntött, hogy a behódolás helyett megpróbálja értelmezni a helyzetet és megkeresni az okot, hogy miért történik velem mindez. Felemelte eddig lehajtott fejét és belenézett a sötétségbe, hátha meglát benne valamit. Az ébenfeketeség változott, kifakult egy kicsit, ekkor olyannak tűnt, mintha sötét, szénpiszoktól egészen sötétes barnára színezett felhők keringenének körülötte. Egyebet nem látott meg. Viszont az előtte lévő személyiségét megérezte. Elkapta, az agresszív, dühödt és erőlködő érzését. Tudta, hogy az előtte lévő személy nagyon koncentrál arra a látszatra, amit Samnek akart mutatni. Sem a tehetetlen dühét, sem az agresszivitását nem tudta elrejteni azonban. Ekkor már azt is érezte, ahogy közvetlen az arcához suhan az alaki, aki a sötétségben többnek akarja mutatni magát, mint aki valójában. Ismét lehajtott a fejét, mert szemeinek itt nem vette hasznát. Mindkét tenyerét férfiassága elé helyezte, amolyan védelmi pozícióba. Most már azt is érezte, ahogyan a kísértő alak ide-oda lebeg a sötét masszában. Az arca elől átsiklik a jobb oldalához és figyeli őt. Sam ekkor talán egy kis mosolyt is megengedett magának, mivel pontosan tudta, hogy nincs mitől tartania, mert az őt kísértő alak nem az, akinek kiadja magát és nem árthat neki. Határozottan, erőt sugallva, de lassan felemelte tekintetét és a sötétségbe bámulva határozottan, szavak nélkül elutasította a behódolást. Ezzel az álom véget is ért. Másnap a még mindig erős fejfájás miatt úgy döntött, hogy tesz egy nagyobb sétát a közeli erdőben. Az idő szürke és nyirkos volt, egész hűs szellő rezdült csak néha, de az sem volt elég hozzá, hogy a leszálló ködöt feloszlassa. Az erdei séta felfrissítette, bár fájdalmain nem enyhített, csupán figyelmét terelte el egy időre. Amint hazafelé tartott, gyomra korogni kezdett, ennek hatására pedig úgy határozott, hogy tesz egy kis kitérőt a közeli városban, hogy élelmet vegyen magának. Azonban még a legközelebbi boltig sem jutott el, ugyanis egy váratlan pillanatban megállt mellette egy autó, hirtelen kiszállt belőle egy sötét ruhás alak. Leütötte Samet, majd betuszkolta a kocsiba és elhajtottak. Egy sötét, téglából kirakott helyiségben tért magához. Nem csak két karja, de nyaka is vaspántokkal volt a falhoz láncolva. Fogva tartói nem beszéltek vele, csupán rendszeresen megverték, mindig addig, amíg eszméleténél volt. A fogva tartása alatt nem derült ki, hogy a helyiség falairól csak hiányoznak az ablakok vagy az egész a föld alatt van. Nem lehetett meghatározni az időt, amíg kínozták, eleinte csak dühöt érzett és legszívesebben visszaütött volna. Hosszú ideig volt bezárva, mígnem lassacskán elhagyta minden ereje. Akkor is eszméletlen volt, amikor Erik és csapata végre megtalálta a helyet, ahol kínozták és eljutottak hozzá. Ahogy kiszabadították a láncok fogságából és egy hordágyra tették, Sam teste mögött a falra rá volt fagyva a pára. Ez hűtötte és adott valamennyi erőt a testének az életben maradáshoz sérülései ellenére.

 

   Amikor legközelebb magához tért, alig bírta kinyitni a szemét. De, az illatokból és a jelentősebb több fényből tudhatta, hogy nem ott van ahol eddig. Jó időbe telt, mire szemeit teljesen ki tudta nyitni és látása is kitisztult. Ereje éppen csak annyi volt, hogy fejét lassan oldalra fordítsa és meglássa, ahogyan egy fehér ruhát viselő nő egy tál vízben kiöblíti a kezében tartott rongyot. Amikor a nő az ágyon fekvő Sam felé fordult és meglátta, hogy őt nézi elmosolyodott, majd sietve távozott a szobából. Egyszerű szoba volt, egy közönséges faajtó és néhány fáklya volt csak a falon. A tál víz egy fából ácsolt szekrényen pihent. A férfi átfordította fejét a másik oldalra, ott csak csupasz falat látott, szintén néhány fáklyával. Ez a kis mozgás is annyira kimerítette, hogy újból álomba merült. Már nem látta, amint az előbbi nő Erik kíséretében lép be, valamint követte őket egy papnak vagy druidának kinéző férfi is. A druida az ágyhoz lépett és elégedetten állapította meg, hogy a beteg erősödik és csupán csak elaludt. Az újabb ébredéskor már Erik arca volt az első, amit Sam meglátott.

  • Ideje volt. – üdvözölte barátját az ágyon ülő férfi.
  • Minek? – suttogta alig hallhatóan Sam.
  • Hogy felébredjél. Napok óta erre vártunk.
  • Nem volt jobb dolgotok?
  • Örülök, hogy jobban vagy. Szeretem, amikor gonoszkodsz.
  • Gonoszkodok? Úgy emlékszem, hogy azt mondtam, majd ha kedvem lesz, látni fogsz. Hát, most látsz. Úgyhogy nem hiszem, hogy gonoszkodnék.
  • Határozottan jobban van. – mondta Erik a druida felé fordulva – Örülök, hogy itt vagy Sam.
  • Inkább itt, mint holtan. – mondta az ágyon fekvő férfi, de ekkor már nem tudta visszatartani a nevetést.

Nevetett volna, ha nem szúrt volna minden egyes lélegzetvétele, ezért hamar köhögésbe fulladt az egész beszélgetése. Jött még néhány férfi, akik segítettek Eriknek kerekesszékbe rakni Samet. Majd a két barátot magukra hagyták. Hosszú, de szűk folyosókon haladtak végig.  Samnek az is nehezére esett, hogy egyenesen üljön és megtartsa magát.

  • Hova viszel?
  • Csak szellőzünk egyet, nagyon szép ez az éjjel, a Hold fénye csillog a frissen hullott havon. Egy köpésre van egy sziklapárkány, ahonnan rálátunk az erdőre. Amíg teljesen felépülsz, nagyon sok időt fogunk együtt tölteni, többet, mint szeretnél és már majd te fogsz könyörögni, hogy hazamehess. – vigyorgott Erik.

Sam nagy nehezen oldalra fordult, látta, hogy barátja rá néz. Lassan felemelte bal kézfejét, ujjait ökölbe szorította, majd középső ujját kinyújtotta, miközben mosolygott. Úgy vesztek bele a folyosók szürkületébe, hogy Erik vidám, hangos kacagása kísérte őket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.